Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)

sadalmi hátterével együtt Mikszáth ábrázolta a legnagyobb művészi hitelességgel s valóban életszerűen. Nemzedékének ő a legélesebb szemű és legbeszédesebb tanúja. A korszak társadalomrajza Mikszáthnál is, kortársainál is általában negatív jellegű. A parasztság rajza is csak lassan bontakozik ki a romantika falués népszemléletéből. Maradéktalanul teljes parasztábrázolás helyett még Mikszáthnál, Peteleinél és Gárdonyinál is inkább csak idillikus vagy éppen anekdotikus rajzokkal találkozunk. Ők már jól ismerik a népet. Távolról sem hamisítják meg, mint tették a német mintáikat nemzetiszínű pántlikákkal magyarító népszínműírók túlnyomó részben. De a nép életének még csak egyik oldalát, a napos oldalt, a vasárnapi külsejüket mutogató, derűs, békés parasztokat rajzolgatják, vagy a balladás ábrázolást teszik át művészi prózába. A problémákat nagy előszeretettel elhessegető vagy óvatosan megkerülő századvég különösen hajlik az anekdotikus ábrázolásra. Az ötvenes évekbeli magyar vidéki közgondolkodásnak (Jókai és Vas Gereben tipikus életszemléletének) ez az öröksége túléli még a századfordulót is, és éppen a falusi paraszt kontójára! Abból a korból, melyben népünk — a földéhség, a gyilkos népbetegségek és a tömeges kivándorlás következtében — a legtragikusabb pusztulás képét mutatja: nincs könyv (regény vagy elbeszélés), mely ezt a képet a maga kegyetlen sivárságában merné felmutatni! Ilyen viszonyok mellett a problémákkal szembenéző, minden romantikától mentes, reális parasztábrázoláshoz csak a következő nemzedék nagy epikusa, Móricz Zsigmond jut el. . . Mikszáth is sokáig úgy élt a köztudatban, mint problémamentes író. Pedig ő valóban sokat küszködött korának súlyos problémáival, s ezeket — elsősorban a szabadság és a demokratizmus alapvető kérdését — ismételten szőnyegre vetette, felelősségtudattal s bátran, bár mindig póz nélkül, mert semmitől sem irtózott jobban, mint a póztól, pátosztól és retorikától.. .