Bisztray Gyula szerk.: Mikszáth Kálmán 1847–1910 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 5. Budapest, 1961)

(1907). Élete utolsó éveinek nagy részét itt töltötte,a Horatiustól Arany Jánosig annyiszor megénekelt csöndes elvonultságban . . . Utolsó hónapjai forró ünneplésekben teltek. Népe, nemzete fényes külsőségek között ülte meg „a nagv palóc" negyvenéves írói jubileumát. Ilyen nagyszabású ünneplésben Jókainak sem volt része. A vidéki városokban is, szerte az országban, köszönteni akarták ebből az alkalomból, de ő egyetlen vidéki városba ment el, Szegedre (1910. januárjában). Szülőföldje után ennek a városnak köszönhetett legtöbbet. Május 16-án volt a pesti ünnepség, a Vigadóban. Az egész nemzet felvonult, hogy lerója hódolatát. Szülőfaluját, Szklabonyát Mikszáthfalvának nevezték el. Összegyűjtött műveit egy országos bizottság jubileumi díszkiadásban jelentette meg stb. A beszédek elhangzása és az ajándékok átadása után Mikszáth megköszönte az ünneplést. Beszéde legmélyebben átérzett, legszebb írásművei közé tartozik. Elmondta benne, hogy mindig a szívéből írt, és mindig az igazat írta. Munkájáért nem jár köszönet, mint ahogy nem érdem az, ha az ember az anyját szereti. „Én csak a hazámat szeretem" — mondta. „Az nem igaz, hogy negyven évig dolgoztam. Én csak mulattam negyven évig..." Zárószavai immár szállóigévé váltak: „Méltóztassék hazaoszolni azzal a tudattal, hogy láttak ma végre egy boldog embert." Május 19—24-én választói körutat tett Máramaros megyében. Kimerülten érkezett haza, s tizenkét nappal a jubileumi ünnepség után, 1910. május 28-án a „boldog ember" meghalt. .. * A kiegyezéstől — a millenniumon át — szinte az első világháborúig terjedő kort, ezt az elintézetlen problémákban bővelkedő fejezetet politikai és tár-