Baróti Dezső szerk.: Radnóti Miklós 1909–1944 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 4. Budapest, 1959)

lágerei, a hideg és álnok aknanyílások felé. S innen már csak meghalni térhetett haza. * így keringtünk mi is eddig mindegyre életének utolsó szakasza, a halálát megelőző hónapok körül, mint majd mindenki, aki róla írt. Érthető. Az emberi helytállásnak, a költői tökéletességnek olyan egysége ez — említettük már — szemben a fasiszta barbárság minden őrületével és kegyetlenségével, hogy példáját alig találhatni. De éppen ez az egyedülálló szituáció rejtette s rejti magában ma is Radnóti Miklós költői, emberi megítélésének veszélyeit. Először is fenyeget az a veszély, hogy Radnóti költészetének ezt a tragikus magaslatát költészetének egészétől külön, mint valami esetleges, véletlen remeket szemléljük. Kár lenne, ha a köztudat Radnótinak csak e néhány legutolsó versét ismerné és ismerné el, és súlyos irodalomtörténeti vétség lenne költői fejlődésének egésze ellen. Másrészt az utolsó versek értelmezése többeket arra csábított, hogy Radnóti költészetének egyedül antifasiszta vonásait hangsúlyozzák. Ha nem is célunk e bevezetőben a kérdés irodalomtörténeti összefüggéseit feltárni, először is ezzel a két nézettel kell vitába szállnunk, mert ez a két nézet, részleges igazságtartalmuk miatt, eltorzítja a valóságot. Először hát arról néhány szót, hogy Radnóti Miklós költészetében az első, szinte gyermekien megható verseitől, az izmusok előtti, versformáló, iskolás kísérletektől, a formabontó, izmusok lehetőségein gazdagodó költő egész pályája a folytonos emelkedést, a költői mű növekedését, bonyolult gazdagodását mutatja. Ha van költői pálya, hát Radnótié olyan, amelyen a fejlődés kibontakozó szakaszai mind a mondanivaló, mind a megformálás kérdésein keresztül pontosan követhetők. S az különösen tanulságos, hogyan építi költői eszközeit a fejlődés további szakaszaiba.