Baróti Dezső szerk.: Radnóti Miklós 1909–1944 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 4. Budapest, 1959)

Révai József legutóbb József Attiláról szólva gondosan elemezte az izmusok szerepét József Attila költészetének korai korszakában. (József Attila. Magyar Helikon, 1958. 7 kk) Azt hisszük, hogy az izmusok jelentőségével még sokat kell foglalkoznunk, hogy vissza-visszatérő hullámait az európai és a magyar költészetben (s a képzőművészetben) megérthessük. Régibb előzményekről említést sem téve, az ún. izmusok már az első világháború előtt nagy hatással jelentkeztek, s Tristan Tzara nemrégiben megjelent önéletrajzi kötetéből az is kiderül, hogy a két világháború között meg-megújuló szerephez jutottak, s az izmusok megújuló formabontó tendenciái jelentkeznek az utóbbi tíz év költészetében, drámájában és képzőművészetében is. Ezalatt a fél évszázad alatt küzdelmük eleinte csak az akadémizmus ellen, a megkövesedett formák és hazug polgári mondanivalók ellen folyt, később a polgár epatírozása mellett hangot kapott az izmusok koncertjében a kommunista mondanivaló is, a romantikus antikapitalizmus is, majd a két világháború után még a fasiszta ideológia is. Az utóbbi években az európai izmusokon keresztül kifejeződő mondanivaló éle egyaránt irányul mind a kapitalista társadalom kietlensége ellen, mind a szocialista realizmus irodalmi, művészi elvei, a szocialista ideológia ellen. A magyar izmusok különböző korszakai sem egyértelműek, a politikai állásfoglalás, a mondanivaló célja nagyon is megkülönbözteti egymást követő hullámait. Hiszen például Kassák, Kosztolányi, Babits formabontó korszaka sem tekinthető a Füst Milán, József Attila, Radnóti formabontó törekvéseivel azonosnak, hogy a napjaink költészetének egyes ilyen jelenségeiről ne is szóljunk. De nem is folytatjuk tovább: az izmusok irodalomtörténete külön nagy téma, s csak utalunk arra, hogy Radnóti a kötött formák gondos és míves mestereként később is mily szeretettel hajolt vissza az izmusok kifejező lehetőségeihez Apollinaire-fordításain keresztül.