Szántó Judit - Kovács Endréné szerk.: József Attila 1905–1937 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 3. Budapest, 1958)

maga és a világ jobb megismerésében és az élettel, az emberekkel való még teljesebb összeforrásban, de teljesen és véglegesen mégsem tudja leküzdeni a magányosságot és egyedüllétet. Amiben csak az az igazság jut kifejezésre, hogy a szerelem nem út az egyes embert szorongató kínok feloldása, a társadalmi valóság által neki feltett kérdések megoldása felé. Öngyilkossága előtt, amikor elkészíti életének leltárát, már a szerelem is a hiábavaló dolgok és hasztalan érzelmek lomtárába kerül: Asszony ha játszott velem hitegetve: hittem igazán — hadd teljen a kedve! Innen már csak egyetlen lépés a Viktor Hugo vershez „Ultima verba", amelynek fordításával közvetlenül öngyilkossága előtt foglalkozott: La conscience humaine est morte;. . .* Vajon ez következik mindebből, hogy József Attila magányköltészete a lemondásnak és a kiábrándulásnak is a költészete? Durva tévedés volna erre a következtetésre jutni. Jellemző, hogy életének döntő nagy válsága, a közte és az illegális kommunista párt között 1932-ben bekövetkezett szakítás után írta meg azokat az igazán nagy, a haladó nemzeti költészet kőtábláinak örökkévalóságára vésett forradalmi verseit, amelyek egyben a magyar líra legszebb, legmélyebb hazafias versei közé tartoznak. „A külvárosi éj"(1932),,A téli éjszaka" (1933) ,,A város peremén" (1933 közepe) „Eszmélet" (1934. augusztus) „A Dunánál" (1936. május) „Levegőt" (1935) „Hazám" (1937) „íme hát megleltem * — A lelkiismeret halott... M