Szántó Judit - Kovács Endréné szerk.: József Attila 1905–1937 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 3. Budapest, 1958)

hazámat" (1937., halála előtt utolsó verse). E nagy versek egyetlen sora nem tanúskodik „kiábrándultságáról". Pedig, ha valakinek, neki lett volna rá oka eléggé. Élete a legútszélibb nyomorral való szüntelen viaskodás volt, mint költő soha nem kapta meg azt az elismerést, amely zsenijét megillette volna, szerelmi élete is kudarcok sorozata, az a közösség pedig, amelyre rátette életét és mely költészetének legmélyebb ihletője volt, a munkásosztály forradalmi kommunista pártja, szintén nem támogatta megfelelően a kor legnagyobb magyar költőjét. Mindehhez járult a nemzetközi égbolt elsötétedése, a fasizmus előretörése okozta borzalmas lidércnyomás, amit a szocializmus felépítése a Szovjetunió ötéves terveiben, a drótsövénnyel elzárt Horthy-fasizmus Magyarországában borzalmas társadalmi és eszmei számkivetettségben élő költőnél, csak részben ellensúlyozott. Ismételjük: mindennek ellenére a kiábrándulásnak, a munkásosztály és a kommunista párt harci közösségével való szembefordulásnak egyetlen hangját nem lehet felfedezni József Attila utolsó korszakának költészetében. Sőt éppen ellenkezőleg, ezekben a nagy versekben ad maradandó kifejezést a szocialista világérzésnek, itt éri el a marxista filozófiai líra legmagasabb csúcsait, olvasztja össze immár elválaszthatatlanul a szocialista proletárlírát a magyar és a nemzetközi demokratikus és humanista líra egész fejlődésével. Ezek a versek összességükben egy nagy nemzeti programot fejeznek ki a költészet nyelvén: a magyar munkásosztály nemzeti vezetőszerepre való hivatottságának, a nemzeti egység megteremtésének, a dolgozó nép felszabadításának, a feudális maradványok és a tőke igája lerázásának, egy új népi Magyarország megteremtésének, a nemzeti felemelkedésnek átfogó proletár- és nemzeti programját. És ugyanakkor ezekben a költeményekben nincs semmi vulgáris politikai agitáció, hanem egyszerű, komor, szinte fenyegető objektivitással írja le, sorolja fel a költő a népet nyomorító bajok sokaságát és bízza rá a versre, az olvasóra a következtetések levonását. A költő, akit száműzött a társadalom, és