Szántó Judit - Kovács Endréné szerk.: József Attila 1905–1937 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 3. Budapest, 1958)

Az én vezérem bensőmből vezérel! Emberek, nem vadak — elmék vagyunk!. .. Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat! Csak ebben az összefüggésben érthetjük meg igazán természetleíró verseinek látszólag szenvtelen, nyugodt, szinte parnasszista, hideg objektivitását is. A természet embertelen szépsége József Attila forradalmi költészetében mint az ember társadalmi börtönének egy része szerepel. Nem véletlen, hogy a költő oly gyakran asszociálja a csillagokkal a rácsokat. 1934 augusztusában írja az „Eszmélet" című nagy lélektani balladáját: Fülelt a csend — egyet ütött. Fölkereshetnéd ifjúságod; nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot — gondoltam. S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött. 1937-ben az „Ös patkány terjeszt kórt..." kezdetűben írja: