Szántó Judit - Kovács Endréné szerk.: József Attila 1905–1937 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 3. Budapest, 1958)

Óh, csillagok, ti! Rozsdás, durva vastőrökül köröskörül, hányszor lelkembe vagytok szúrva — (itt csak meghalni sikerül). Néhány héttel halála előtt írta: Miben hisztek, ti makacs égitestek, hogy föllobogva lángokkal egymásnak nem estek, csak kerülitek egymást óvakodva? És ha a teimészet mint a halálraítélt, a társadalomban sarokba szorított ember kozmikus börtöne jelenik meg részleteinek minden szépsége ellenére, akkor a szerelem mint a halálba hajszolt, vigasztalanul magányos, az élettel és a harccal megbirkózni nem tudó ember börtönének egy zuga. József Attila szerelmi költészetében leomlanak a korlátok „magánérzelmek" és közélet" között. Első költői korszakának egyik szerelmi versében 1928-ban írta: Egy keserű nép sír belőlem, hát ne szeress, de ne félj tőlem, szövetség ez már, nem is szerelem, a kezedet add és kiáltsd velem: Orvosunk, szebb jövőnk szaladj hát! E bús nép ház előtti padját