Szántó Judit - Kovács Endréné szerk.: József Attila 1905–1937 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 3. Budapest, 1958)

nyilvánítás, ez a játékos irónia: költészetének harmadik korszakában tulajdonképpen visszájára fordult fájdalom, a gúny és öngúny leplében kifejeződő, formájában retorikátlan, tartalmában alapjában patetikus proletárhumanizmus. A világ ironikus ábrázolása, a tőkés leleplezése: ő langyos vízben ül s borong, hogy óh, mi mennyire nyomorgunk! Szivére veszi terhünk, gondunk. Vállára venni nem bolond.. . csak eszköz arra, hogy a költő gátat vessen az egyéni fájdalomlírának, az izolált és a világban magányosan kallódó ember sorsa feletti individualista kesergésnek. Ez az ellentét, ez a feszültség József Attila költészetének stílusa, kifejező eszközei és a lírájában ábrázolt objektív világ között: forrása iróniájának és kulcsa formája megértésének. József Attila költői formája a népdal naiv és természetes realizmusának sajátos egysége és egybefonódása az intellektuális magányosság-líra bonyolult, sőt sokszor túlbonyolult lélektani finomságaival. A könnyű, sőt könnyed és kecses forma nehéz, tragikus tartalmat hordoz. Idillien könnyed, leheletszerűen finom természetleírások, áhítatosan gyengéd átérzése a természet életének, és ugyanakkor mint az idilli természet eilenképe s maximumra fokozott kínja a burzsoá társadalomban élő ember magányosságának, az új világért küzdő szocialista harcos üldözöttségének, társtalanságának már-már beteges keserűsége és fájdalma. Nem világos-e, hogy mindez szervesen összefügg, és hogy József Attila éppen mint kommunista költő