Szántó Judit - Kovács Endréné szerk.: József Attila 1905–1937 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 3. Budapest, 1958)

tudta felfedezni a természet idilli szépségét és egyszerűségét? Ugyanez a költő, aki a társadalmat „csupa-csősz" világnak érzi, fedezhette fel a „tapsikoló jázminokat", ugyanaz, aki a kort „késidőnek", „bankárok és tábornokok" idejének érzi, írhatta: Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én, gyenge füvek alusznak a szívem alatt. A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget, harmattá vált bennem a gond és teher; A békességet szétosztja az este, meleg kenyeréből egy karaj vagyok, pihen most az ég is, a nyugodt Marosra s homlokomra kiülnek a csillagok. (Megfáradt ember, 1923) József Attila költői stílusa a népies realizmusnak, a szimbolista pátosznak és a szürrealista lélektani valóságkeresésnek sajátos egysége. Kortársai, így pl. a Horthy-korszaknak József Attila mellett másik jelentékeny magyar költője, Illyés Gyula is, József Attila népies egyszerűségében, természetlátásában egyenesen parnasszista magatartást fedeztek fel, hogy megállapítsák e parnasszista stílus összeférhetetlenségét az idillien könnyed és szép, nyugodt és objektív természetleírásokba beleszőtt szocialista és forradalmi terminusokkal. Tagadhatatlan, hogy e különféle stíluselemek összeegyeztetése bizo-