Sára Péter - Pölöskei Ferencné szerk.: Ady Endre 1877–1919 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 2. Budapest, 1957)

egy forrongó, átmeneti korszak. Soha annyi ellentét, annyi probléma nem nehezedett egy korra, mint amennyi a mi korunkra. Ennek az átmeneti korszaknak nagy gondolkozókra, irányítókra van szüksége... Az irodalomban nincs jogcíme annak, ami csupán nemzeti — általános emberi vonások nélkül." Rá kell döbbennie, vagy legalábbis ösztönösen meg kell éreznie, hogy azt az újat, ami oly korán felsejlik előtte, nem lehet a szokványos irodalmi formákban elmondani, mert a frázissá züllött szavak, a verkliszóvá olcsósult műformák hatástalanok maradnak. A hitelüket vesztett szavak, a lej aratott műformák hiába mondanák ki az igazságot, hiába fejeznének ki valami újat: az új időknek új dalokra van szükségük. Ez a felismerés vezeti arra az útra, melynek első szakaszán értetlen csodálkozás, felháborodott elutasítás, gúny, szitok, megdöbbenés veszi körül. Érthetetlen, magyartalan, zagyva!—kiáltják első olvasói. Ám első felháborodásuk izgalma Ady első sikere. Mert azok az olvasók, akik megszokták, hogy március tizenötödikén vagy Ábrányi Emil, vagy Lampérth Géza ha törik, ha szakad megírja szokványos ódáját a szabadságról, akik a lapok vasárnapi számaiban megnyugodva olvasták Szabolcska Mihály vagy Pósa Lajos formás-magyaros versezetében, hogy a szalmatetős kis gunyhók ablakában muskátli virít és Jancsi v

agy elnyeri Juliska kezét, vagy csalódottan könyököl a csárda asztalára s bújában egy műnépdalt énekel, ezek az olvasók most izgatottan csapják le az újságot, felháborodott levelet írnak a szerkesztőnek, vitatkoznak a versről. Az olvasó, aki megelégedéssel olvasta Szabolcska Mihály versében, hogy „Magyarország történetje, Fényes csodák tündérkertje. Piros harmat nem hulltál rá Hiába, Most fakad még, ezután hajt A legszebbik virága", megdöbbenve olvasta Ady versét : Elvadult tájon gázolok: Ős buja földön dudva, muhar.