Sára Péter - Pölöskei Ferencné szerk.: Ady Endre 1877–1919 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 2. Budapest, 1957)

Ezt a vad mezőt ismerem, Ez a magyar Ugar. Lehajlok a szent humusig: E szűzi földön valami rág. Hej, égig-nyúló giz-gazok, Hát nincsen itt virág? Bizonyára meg sem értette először, hogy mi ez az elvadult táj, ez a vad mező, s csak azon furcsálkodott, hogy miért írja nagy kezdőbetűvel Ady az ugar főnevet, csak meghökkentette a szokatlan jelzők sokasága (elvadult, ős, buja, vad, szent, szűzi, égig-nyúló), csak furcsálkodva hallgatta a vers szokatlan zenéjét, az időmértékesen is ritmizálható első sor nyomban ősi nyolcassá hangsúlyozódik a második sor kilencszótagúsága okán, szokatlan, hogy a páratlan szótagszámú második sorra egy rövidebb, páros szótagszámú sor rímel a strófa végén, meghökkentette a szokatlan muhar szó, melynek tájszó jellege után különösen következik a latin humus. De mikor lassan behatolt a vers értelmébe s megértette: Magyarországot, Szabolcska tündérkertjét nevezi Ady Ugarnak! Mikor felsejlett előtte, hogy a vers nem egy agrárius gondjait fejezi ki az ugaron maradt földek láttán, hogy az égig-nyúló giz-gazok esetleg nem konkrétan értendők, hanem lázító értelmük szerint ezen a földön csak a hitványak nőhetnek az égig ! Felháborodott, nemzetgyalázásnak érezte a verset. De el tudta-e feledni ? A sok szokatlanság és furcsaság, az elvadult táj jelképessé fokozott képe beleette magát lelkébe, a szokatlan ritmus és szokatlan szavak megfogták s talán — ha nem is fogadta el Ady látomását a hazáról —, életében először elgondolkodott a haza sorsán s ha felháborodva is, de nyugtalanul, felizgatva lökte el a különös költő különös versét. S ebben a költészetben minden megszokott szon