Sára Péter - Pölöskei Ferencné szerk.: Ady Endre 1877–1919 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 2. Budapest, 1957)

vizsgálatára szűkül. Nem kétséges, hogy Vörösmarty, Petőfi, Ady haladó írók, hogy világukat valósághűen látják, művük bent van a fejlődés fősodrában, de ha Vörösmarty romantikus képzeletének látomásait és pátoszát egybevetjük Petőfi szárnyalásában nem kevésbé merész, de anyagában realisztikusabb képzeletének alkotásaival s stílusának közvetlen egyszerűségével s mindkettőt Ady szimbólum-világával s kifejezési formáival, akkor meg kell állapítanunk részint azt, hogy — ha mindhárman realisták — realizmusuk nem egynemű kifejezési eszközökkel él, másrészt azt is, hogy Petőfi és Ady költői magatartása között több a közösség, mint Petőfi és Vörösmarty magatartása között, ám Ady ábrázolásmódja közelebb áll Vörösmartyéhoz, mint Petőfiéhez. Nyilvánvaló tehát az, hogy a realizmus felől faggató, alapvető kérdésre legalábbis kétféle választ kell keresnünk. Reálisan látja-e az író világát és realista művészi eszközökkel ábrázolja-e? Petőfi esetében mindkét kérdésre aggálytalanul igennel felelhetünk. De Adynál? Ismétlem: senki sem látta kora valóságát olyan minden ellentétet egybeölelő komplexitással, mint Ady. De világát nem valószerű képekben, hanem szimbolikus jelképekben ábrázolta, stílusát nem a közvetlen egyértelműség, hanem a közvetettség és különösség jellemzi, verselése, versszerkezetei tudatosan eltérnek a hagyományos formáktól, költői nyelve vagy teljesen eltér a közbeszéd stílusától, vagy olyan szavakat s fordulatokat emel verseibe, melyek ellentétben állnak a hagyományos irodalmi, költői szóhasználattal. Nem véletlen, hogy a valóság e mély ismerőjét kortársai érthetetlenséggel vádolták, hogy költészetének metafizikus voltát dicsérték hívei is s hogy egyik legkitűnőbb elemzője, Benedek Marcell azt írta róla, hogy „realisztikus adottságokat fejez ki idealista művészek módjára". Ady realista költő, de nem úgy az, mint Petőfi volt előtte s nem úgy az, mint József Attila lett utána. Ott áll kettejük között, megtöri a Petőfi—Arany költői hagyományt s ezzel megteremti a lehetőségét annak, hogy