Sára Péter - Pölöskei Ferencné szerk.: Ady Endre 1877–1919 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 2. Budapest, 1957)

a népi irodalmi irány költői és József Attila visszatérhessenek Petőfi útjára, epigonizmus nélkül. Ady szimbolista költő volt. Akik felismerték Ady költészetének mély valóságlátását és forradalmiságát, megható erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy valamiképp közömbösítsék azt a tényt, hogy e nagy forradalmár költőnk, ki először emeli fel szavát a proletariátusért, a szimbolizmus dekadenshírü, antirealista formanyelvén fejezi ki magát. Megkísérelték elhatárolni Adyt a francia s más nyugati szimbolistáktól azzal, hogy Ady szimbólumai nem oly ködösek és érthetetlenek, mint azokéi, sőt gyakran Ady maga adja olvasói kezébe a szimbólum kulcsát. De hát olyan lényegesen különböznek valóban szimbólumaik? Alig hiszem, hogy aki meg tudja fejteni a „Fekete zongora", „Az ős Kaján", „A Jövendő fehérei" szimbólum-nyelvét, az értetlenül állna Baudelaire, Verlaine, Mallarmé, Rimbaud, Verhaeren szimbólumai előtt. Semmivel sem nehezebb Huysmans szimbólumait felfejteni a katolikus misztika ismeretében, mint Ady biblikus szimbolikáját az ótestamentumi mitológia ismeretében. Még az sem példátlan, hogy a szimbolisták maguk adják az olvasó kezébe szimbólumuk kulcsát. Baudelaire Albatroszáról maga a költő mondja meg, hogy az az értetlen társadalomba vetett Költő szimbóluma, anélkül, hogy a vers veszítene valamit szimbolikus jellegéből, sőt éppen e magyarázó záró-strófában válik a szárazra került vízi madár s a költő azonosítása teljessé, a szárnyas képzeletű költő és a madár szárnyának egybeláttatásával : A költő is ilyen, e légi herceg párja, kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép, de itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja, s megbotlik óriás két szárnyában, ha lép.