Keresztury Dezső - V. Nyilassy Vilma - Illés Lászlóné: Arany János 1817–1882 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 1. Budapest, 1957)

életi vállalkozás ösztöne, a külső kockázatot vállaló bátorság, az a céltudatosság, amely munkakört teremt és pályát formál. Igaz: költői hírnevéért, művei elismertetéséért alig tett valamit; helyét kora mozgalmaiban elfogadta inkább, mint kivívta. De ez mégis csak a felszín látszata. Olyan nagy és egyéni alkotó, mint Arany, önkéntelenül megformálja életét is. A szerepeket, amelyeket a kor kínált neki vagy rákényszerített, ő maga töltötte meg tartalommal. „Mint a patak, melynek útjába sziklatömbök hengerültek, egyszerre irányát veszti: egy része tóvá tesped, más része több ágra szakadva keresi a kifolyót, de különböző szerencsével; némely ágacska vékony hegyi csurgó alakjában menekül, más vadvíz gyanánt bukkan elő, más, egy darabig futva, posvánnyá lapul vagy iszap és fövénytalajban vész el: úgy voltam én." A hasonlat pályája minden lényeges fordulójának lelkiállapotát jellemezhetné. A lelkében felbuzgó ösztönös teremtő erő soha nem apadt ki, s ha célt, értelmet, utat lelt, az alkotás páratlan, roppant csodáit hozta létre. Ha polgár és költő volta egymásra talált, tehetsége bámulatos gazdagsággal bomlott ki; tervet tervre halmozott, s terhes kötelező munkája mellett hónapok alatt megírta remekművei egész sorát. Volt úgy is, hogy gyógyszerül használta az alkotómunkát: „írok nem taps, nem jutalom végett; írok lelki nyugalmamért", mondta kedélyörvényeinek egyik mélypontján. Ilyenkor körültekintő gondossággal építette terveit, éberen figyelve ösztöne mozdulásaira és mestersége szabályaira, így lett azzá a céltudatos, klasszikus művésszé, aki ura volt tehetségének, mindent meg mert és tudott tanulni, mert mindent át tudott járatni a maga vérével, aki a költői mívesség, a szabály, a rend mesteré-