Keresztury Dezső - V. Nyilassy Vilma - Illés Lászlóné: Arany János 1817–1882 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 1. Budapest, 1957)

nek mutatta magát, holott a kifejezésben akárhány nagy alkotónknál merészebb és eredetibb volt, akit úgy ismernek, mint költészetünk legnagyobb összefoglalóját, holott csak igen keveseket tudunk vele összemérni a költői kifejezést megújító kísérletező szerepében. Irodalmunk értéklői szívesebben lelkesülnek a profetikus „fáklyaköltők"-ért, akik a társadalmi és politikai harcban is vezérei népünknek. Arany nem volt a nyilvánosság fórumain személyes cselekvésre törő forradalmár. Az ő forradalma halkabban, a nyelv, a költői formák, a mély megfigyelés és a művészi ábrázolás területein folyt le. De mérhetetlen tévedés lenne valamilyen „tiszta", politikátlan mívest látni benne. A „mozgalomban" ő is, mint Petőfi, az eszmei és erkölcsi tartalmat értékelte s azt kereste még a napi politika taktikái mögött is. Ezért állt 1848—49 forradalmában és szabadságharcában a nép oldalán s ezért maradt mindhalálig hű ennek eszményeihez. Amikor szólhatott, ezeket foglalta írásba, amikor tehette, ezeket szolgálta, s amikor erre nem volt módja, inkább néma maradt, visszavonult a közélettől: „és szóljon az, hogy hallgatok!" II Pályakezdését is a lassan, szinte a költő akarata ellenére meggyűlő mondanivaló s a kavargó élményeknek utat és formát adó feladat erőjátéka jellemzi. Miután —• úgy érezte — végleg elfordult a művészet csábításaitól, harmincadik évéhez közeledve, „inkább csak magán-időtöltésül", mégis megírta A* elveszett alkotmányt. Ezt a furcsa költeményt, amelyben egyszerre fordult szembe költői és politikai környezetével,