Keresztury Dezső - V. Nyilassy Vilma - Illés Lászlóné: Arany János 1817–1882 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 1. Budapest, 1957)

telét eszközölje, nem éppen szükséges a politikától kölcsönöznie eszméket; ő énekeljen, költsön úgy, mintha végcélja nem egyéb volna magánál a költészetnél: már megtette kötelességét nemzete irányában", írta még 1853-ban. De amit ő költészeten értett, abban szervesen benne volt a nemzeti művelődés nagypolitikája is. Páratlanul öntudatos és felelősségteljes irodalom volt a cél. Az embert kereste, de nem a különcöt és nem is a tömeget, hanem az erkölcsi egyéniséget: vágy és lelkiismeret, ösztön és öntudat, jellem és sors, egyéni vágy és közösségi kötelesség feloldhatatlan egységét. A művet kereste, nem a forma szeszélyes játékait, sem az alaktalan valóság puszta mását, hanem az alkotást: szerves növekedés és öntudatos terv, érzelmi megindultság és fegyelmező ízlés, az anyagban nyugvó lehetőségek és a nagy hagyománytól megszabott korlátok egyensúlyát. A költőt kereste, de nem a fölényes észembert, sem a költői révület megszállottját, hanem a művész-mestert, aki nemcsak sugallatait, de műveltségét is beleviszi művébe, aki ha teremt, nem önmagát leplezi le, hanem a valóságot építi újra, aki nemcsak újat mond, de a régit is őrzi. Az igazi nagyságot annak az örök emberi törvényszerűségnek megtestesítésében látja, amelynek példaszerű kifejezését a népköltészet és a klasszikusok műveiben lehet megtalálni. A klasszikus mérték felé forduló átmenetet a balladák mutatják legjobban. Ezekben találta meg azt a műfajt, amelyhez környezetében és olvasmányai közt is elég tárgyra akadt, amelyben lelkének borúja utat találhatott anélkül, hogy lírai siránkozásként legyen személyes, s amelyhez elég volt az alkotóerő rövid megfeszítése. Ezekben a művekben