Keresztury Dezső - V. Nyilassy Vilma - Illés Lászlóné: Arany János 1817–1882 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 1. Budapest, 1957)

tökéletesítette költői technikáját. A nyelv és forma ragyogása Arany virtuóz voltára terelte a figyelmet, pedig balladái is lényének legmélyebb rétegeiből buktak fel, az emberi lét színjátékán érzett megrendüléséből. Mutatják, hogy klasszikus esztétikáját is a nép költészetére építette, és bizonyítják, hogy az aktuális politika ihlete ott volt ennek a klasszicizmusnak mélyén is. A Szondi két apródiában és A walesi bárdokban például ez talált a költő természetének, korának és lehetőségeinek megfelelő, felülmúlhatatlan kifejezést. Hogy milyen erősen reagált a nemzeti politika változásaira, bizonyítják az ötvenes és hatvanas évek fordulóján keletkezett művei és tervei is. Ekkor kezdődött második virágkora és ennek elején, néhány nagy prózai dolgozat mellett, remek ódái állnak: a Széchenyi emlékezete, a Rendületlenül, a Magányban és körülöttük néhány kisebb lírai vers: mind a nemzeti erő, a közösséghez hű erkölcs, az ébredező bizalom őrzői és kifejezői. Százados nemzetpolitikai kívánságot akart betölteni azzal is, hogy újra elővette nagy epikus terveit és 1864-ben közreadta a Csaba-trilógia első részét, Buda halálát. A Csaba királyfinak 1852-ben született terve egyre nagyobb, átfogóbb erejű lett: a mondák ködéből a nép végzetét hordozó hősök alakjai emelkedtek fel. A múlt és jelen bonthatatlanul egymásba fonódott: a tetétleni halmon álló költő előtt feltámadtak a rég alvó honkeresők, s az alföldi vidék mozgalmas történelmi tájjá változott. Munka közben a terv minden addiginál nagyobbra nőtt. Válogató lassúsággal gyűjtötte hozzá az anyagot, új meg új csiszolással tökéletesítette a régebben készült részeket. Hű maradt a népi világhoz, de érceit újra ötvözte; bejárta a