Keresztury Dezső - V. Nyilassy Vilma - Illés Lászlóné: Arany János 1817–1882 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 1. Budapest, 1957)

„Studium tárgyává" tette mestersége kérdéseit, s a mindenre kapható hit­ványság, meg az álmodozó, nagyhangú búsmagyarkodás zavaros áradatá­ban jellem maradt, az igazi hagyományok őre és az alkotás mestere lett. Lassan, óvatosan mozdult most is: „úgy vagyok, mint aki ösmeretlen, mély vízbe lábol, minden lépést félve teszek" — írta 56-ban. Az átalakulásban nem kis része volt barátainak és az új közszellem­nek. Gyulai Pál, Eötvös József, Deák Ferenc, Kemény Zsigmond és Csengery Antal az abszolutizmus fojtogató szorításában minden mozgó­sítható nemzeti erő egyesítésével kerestek kibontakozást az elnyomott magyarság számára. Az üldözött forradalmi eszmék helyett az eltűrt nem­zeti hagyományt, a tilalmas népi mozgalmak helyett a nemzeti erőket egyesítő társadalmi összefogást igyekeztek erősíteni. Aranyra, a népi szár­mazású, nagy műveltségű költőre ebben a konstrukcióban igen nagy szükség volt. Amikor a nagykőrösi költő-tanár 58—59-ben nagy tisztes­séggel megválasztott és széket foglalt tagja lett az Akadémiának, nemcsak díszt kapott tehát, hanem kötelezettséget is. Petőfi leveleiben a „nép költőjé"-nek látomása tűnt fel, az új barátokéban a „nemzeti klasszikus" öltött alakot. Az elborult lelkű Vörösmarty 1855-ben maghalt és a „poéta laureátus" szerepe Aranyra maradt. Senki sem ellenkezett, legfeljebb ő maga. Tudta, hogy nemcsak te­hetsége teszi a költőt, hanem hivatástudata is; ő pedig az új hivatást inkább kötelességből, mint hitből vállalta. Irodalomszervezői, közéleti tisztjeit ugyanolyan pontosan töltötte be, mint a tanárságot, költőnek éppoly lelkiismeretes volt, mint családfőnek. Magatartásának ezek a vo­násai jellemzik esztétikáját. „A költőnek azért, hogy nemzete előmene-

Next

/
Thumbnails
Contents