Keresztury Dezső - V. Nyilassy Vilma - Illés Lászlóné: Arany János 1817–1882 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 1. Budapest, 1957)

személytelen motívumok mögé rejtette; személyes lírája csak akkor szakadt fel, mikor a fájdalomtól sikoltania kellett, vagy a bánat mámora oldotta meg nyelvét. Az első lírai virágzásban minden együtt van: az örök eszméken vívódó ünnepélyes megindultság, a tárgyilagosan ábrázolt képeken átizzó elfojtott indulat, az ész fegyelmével biztosított művészi nyugalom, a szemérem lepleit leégető, meztelen életfájdalom, a közeli, egyszerű valóságokon megnyugvó kedély oldott mosolya s az egész világ ellen forduló reménytelenség halálos merevgörcse. A kétkedés lassú tüze, mely ifjúkorától kezdve ott lappangott lelke mélyén, sercegve újra égni kezdett. Egy évtizeddel azelőtt még a korteskedő helyi hatalmasságoktól undorodott el, most a szabadságharcban összecsapó világerők fordultak előtte fonákjukra. A Bolond Isi'o'/éban egy végletes, öngyilkos keserűség kereste a kifejezés megváltását; örvényei mind véresebben hánytorogtak: a költő nem merte folytatni. De lelke derűsebb felének éneke, a Daliás idők is abbamaradt: töredékei egyre szaporodtak. A ,,nép költője" még egyszer felemelkedett és körüljártatta tekintetét a magyar világon, de csak kiábrándító valóságot látott. Forrongó indulatai lehűltek az elvi bírálat levegőjében; a megdermedőben levő harag végső villámai cikáztak át A nagyidai cigányok kesernyés légkörén. Ez volt utolsó nagyobb arányú műve, melynek ihletét a nemzet egykorú mozgalmaiból merítette s amelyet azonnal közre is adott. ,,Pucheim kardja szívének szegezve": csak jelképekben tudott szólni; de annak, aki megtalálta a mű kulcsát, világos lett a játék mélyebb értelme: ,,a pesszimizmus nyelvöltögetése" mögött a népet féltő aggodalom és a javítani vágyó nevelő szándék.