Keresztury Dezső - V. Nyilassy Vilma - Illés Lászlóné: Arany János 1817–1882 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 1. Budapest, 1957)

találkozhattak és levelezhettek, Arany életének legboldogabb ideje volt. Leveleikből az igaz társra lelt két lélek szeretetének tüze csap ki. Petőfivel az elveszett ifjúság tört be Arany életébe; valaki, aki mert és tudott csak költő lenni, aki kicsikarta az élettől a tehetségéhez méltó szerepet, akinek költészete és pályája értelmet adott az ő tehetségének is. Ettől az élményétől haláláig nem tudott és nem is akart szabadulni. Költeményeiben még sokáig felbukkan egy-egy vonás, melyet a halott barát „szellemujja vont", s élete végén is iszonyodva lázadt halálának értelmetlen végzetszerűsége ellen. Petőfi lobogó forradalmisága ragadta magával 1848-ban. Mindig a nép pártján állt: ekkor szabadabban beszélt erről, mint bármikor. Hangja élesen támadóvá, majd fenyegetővé lett. Dózsáról készült eposzt írni; János pap országa a népen élősködő herékről szólt. Néplapot szerkesztett, mintaszerűen. Politikai cikkeiben kitűnő példáját adta a néppel saját nyelvén szóló közírásnak; verseivel a forradalmi agitáció szolgálatába állt. A költői hivatás hite, melyet Petőfi szított fel benne, s a szabadságharc eszményei, melyek minden kiábrándulása mélyén is újra meg újra felizzottak, a forradalom bukása után is átsugároztak kedélye mély borúján. Munka és lomha mélabú, önbizalom és reménytelenség küzdelmében az ötvenes évek elején még az alkotó erők maradtak győztesek. A szabadságharc utáni pár év Arany lírájának első virágkora és a nagy politikai szatírák töredékeinek korszaka. A természetének megfelelő lírai kifejezésmódot nem könnyen találta meg; sokszor úgy érezte, „mintha elveszne markában a finom ujjaktól alkotott líra". Szerette elburkolni magát; érzéseit, hevületét lehetőleg