Keresztury Dezső - V. Nyilassy Vilma - Illés Lászlóné: Arany János 1817–1882 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 1. Budapest, 1957)

amelybe „mindent bele akart zsúfolni", s amelyben mindennek csírája ott van, ami későbbi nagy műveiben kibontakozott és megérett. A kiábrándult bíráló elme, a féktelen bátorsággal és példátlanul gazdag készletekkel kísérletező nyelvművész s az életösztön legmélyebb forrásaiból merítő fiatal férfi romboló és teremtő erejének parádéja ma is lenyűgöz e műben. Arany maga legfeljebb művészi fogyatékosságait bírálta később, mondanivalóját soha meg nem tagadta. Ez érthető is. A mű annak a nagy nemzeti reformmozgalomnak szolgálatában jött létre, amely Arany első korszakának hivatástudatát sugalmazta, s amely a debreceni diákot, a vidéki verselgetőt a „nép költőjé"-vé tette. Költészetének első kivirágzása az 1845-től 55-ig terjedő évtizedre esik. Életének rendkívüli mozgalmassága, környezetének, foglalkozásának változásai, kedélyének erős átszíneződései a korszak sokrétűségét hangsúlyozzák. A szabadságharc összeomlása éles határként tűnik fel, valójában azonban csak olyan forduló, amelyen ugyanaz a dallam egyik hangnemből a másikba megy át. A korszakot egybefoglalja a „nép költőjé"-nek hivatástudata. A nagy példakép, Petőfi, ezt kiáltotta feléje: „S ez az igaz költő, ki a nép ajkára hullatja keblének mennyei mannáját", s ő ,,népi sarjadék"-nak vallotta magát, akinek kötelessége az elnyomottak igazságát hirdetni, a nemzeti reform költőjének, aki népével él, „érette, általa". A nép költőjének feladatait látta maga előtt akkor is, amikor a nagy vállalkozás msghiúsult, és a pusztulásban legendás példaképpé eszményült az eltűnt barát. A küldetés hite oly mértékig átfűtötte, hogy az elnyomás első éveiben, igen nehéz anyagi és lelki körülmények ellenére, páratlanul gazdag termést hozott költészete. Csak éppen, hogy