Friedrich Ildikó szerk.: Élet és Literatúra. Muzárion. 1826–1833. Repertórium (A Petőfi Irodalmi Múzeum Bibliográfiai Füzetei. 19. századi magyar folyóiratok repertóriumai, Budapest, 1991)

Fenyő István: Egy különös és különleges folyóirat: az Élet és Literatúra

nem lehet minden műfajban meghatározó érvényű, társadalmi színműben elég, ha a karakterekben nemzeti jellegre vonatkozó ellentmondások nincsenek — állítja Toldy a nemzeti eszme mellé az általános emberit, megteremtve a kettő között az egyensúlyt. Kisfaludy Károly vígjátékainak védelmét azután a gyermekifjú Szalay Lászlónak, a későbbi kiváló centralista politikusnak és jogtudósnak az Élet és Literatúra újabb köteteiről kifejtett véleménye koronázta meg: Toldy val értve egyet a nemzetiséget már élesen elválasztja a hazafiságtól, s Kisfaludy Sándor nemesházi rajzolataiban csak az utóbbit találja fel. A nemzetiség, nemzeti irodalom polgári értelmezése ezzel végérvényesen és karakterisztikusan elvált a nemesitől, sőt szembefordult azzal, s hogy mennyire, bizonyítja a két egyéni produkciónak Szalay-féle szarkasztikus minősítése „... az Emberi szív örvényei [Himfy egyik akkortájt megjelent produktuma] a goethei mottón kívül nem egyéb prédikációnál e textusra: Zsidó, ne végy feleséget a Moabitákból!" Öccsének darabjai viszont szerinte igen hü másolatai társadalmi viszonyainknak. (Szalay László: Észrevételek a Muzárion III. és IV. kötetéről. Pesten é. n. [1830.]). (Az Étet és Literatúra harca a kritika műfajának meggyökereztetéséért) Előző fejtegetéseink nyomán aligha szükséges bizonygatnunk, hogy Szemere folyóiratának tevékenységében milyen nagy szerepet játszott a kritika, s talán az is valamelyest kiviláglott, hogy a vállalkozás milyen elsőrendű feladatokat vállalt magára e műfaj meghonosítása érdekében! A történetiség, eredetiség, nemzetiség eszméinek vitatása magától értetődően kívánta meg azt a kritikai magatartást, amelynek végérvényes hazai megszilárdulása nélkül viszont értelmét vesztette volna ez elvek új típusú tükröződése — a romantika. Közismert, hogy a két szerkesztő személye 1817 után szinte jelképe volt idehaza a kritika ügyének. A legtöbbet pedig ezért folyóiratukkal cselekedték. Nem annyira recenziókkal — ilyet az Elet és Literatúrában viszonylag keveset közöltek, s azok sem voltak igazi műbírálatok —, mint inkább a kritikai munka lényegét megvilágító, új meg új nézőpontokból végigpásztázó tanulmányok publikálásával, s főképpen személyes példadásukkal. A kritikát bátorító, a személyes érdekeket az irodalom kibontakozásának alávető pártatlan magatartásukkal. El lehet