Friedrich Ildikó szerk.: Élet és Literatúra. Muzárion. 1826–1833. Repertórium (A Petőfi Irodalmi Múzeum Bibliográfiai Füzetei. 19. századi magyar folyóiratok repertóriumai, Budapest, 1991)
Fenyő István: Egy különös és különleges folyóirat: az Élet és Literatúra
Körner-tanulmány akként veszi fel a harcot, hogy valósággal enciklopédiáját adja a régi irodalmi nemzetiség-fogalom képtelen egyoldalúságainak. A komikumértekezés pedig akként, hogy olyan ábrázolási nemet, illetve műfajt vezet be elméletileg az irodalomba, amelyek társadalombírálatukkal eleve nemzeti szélességűek, messze túlhaladják a nemesség szféráját. Elsőrendű lehetőséget kínálva arra, hogy az irodalom „populáris"-sá váljon: eljusson a fentebb stíl arisztokratizmusától és a „bajnoki" magyarkodástól a mindennapiság embereiig. S hogy a folyóiratban már mennyire erről van szó, egy egészen más műfajú Kölcsey-írás is alátámasztja: az Egyházi beszéd, mely azért fordul az irodalomtól messzebb álló megnyilatkozási közeg kérdései felé, hogy általa is a „nemes popularitás" műfajaira, a sokaság felvilágosítására-felemelésére buzdítson. Az Elet és Literatúra törekvéseiről egyes esetekben a fiatalok vallanak a legnyíltabban. A nemzetiség, nemzeti irodalom kultuszának ideológiai hátterét, a nemzetfogalom polgári kiszélesítését is Toldy Ferenc tárja fel leplezetlenül. A kritikáról értekezve Szemeréék húsz esztendős adeptusa ugyanis azt a közhelynek látszó igazságot állítja fel, hogy e műfaj azért múlhatatlanul szükséges, mivel messze elmaradtunk a külföldtől. Kazinczy sugallatait visszhangozná ez az észrevétel? Azt is, de annál jóval többet: Toldy nem éri be a művelt, irodalomban jártas ezrekkel, számára „ezen ezrek még nem teszik a nemzetet, a testet." Ez az oka annak, hogy oly kritikai vállalkozás létrehozására tesz javaslatot, mely a nagyvilág minden könyvéről mindenkit tudósítana. Ujabb aspektusa tűnik fel tehát a nemzeti irodalomnak: a kritika műfaja mint a polgári nemzetté válás előmozdító-egységesítő faktora, összetevője. Ahhoz azonban, hogy ez megvalósuljon, a folyóirat alap indításaihoz híven fel kellett venni e téren is a régi beidegzettségekkel és irodalmi következményeikkel a harcot. Ezt már — mint előbb láttuk — tanulmányaiban Kölcsey megkezdte, s Szemere akként folytatta, hogy változtatás nélkül lenyomatta a régi irodalmi nemzetértelmezés jellegzetes megnyilatkozásait. Kölcsey nézeteit veszi különben össztűz alá valamennyi. így Mailáth János, első romantikus költészettörténetünk szerzőjének Berzsenyiről alkotott ítéletét, miszerint Berzsenyi azért az első magyar költő, mivel egészen magyar; Döbrentei antikritikáját, melyet Kazinczy bírálatára írt: oly tételekkel, hogy a nemzeti nyelv tősgyökeres természetét, „eredendő" karakterét, az „ősről maradt palotát"
