Kendéné Palágyi Erzsébet szerk.: Magyar Nemzet 1938. aug. 25–1944. márc. 22. Repertórium (1938-1939) (A Petőfi Irodalmi Múzeum Bibliográfiai Füzetei. Napilapok repertóriumai, Budapest, 1980)
Vásárhelyi Miklós: A Magyar Nemzet. 1938-1939.
E rövid, útbaigazitó bevezető keretében nem feladatunk és nincs is lehetőségünk arra, hogy jelentőségéhez mérten ismertessük a Magyar Nemzet történetét, eszmetörténeti fejlődését, politikai szerepét és helyét a magyar történelemben. Mindössze arra szoritkozunk, hogy rávilágítsunk néhány mozzanatra, melyeket lényegesnek vélünk repertóriumunk eredményes hasznosításához. Az alapvető, minden egyéb kérdést meghatározó problémakör: mi szülte az új napilapot, milyen politikai körülmények indokolták, tették időszerűvé 1938 nyarán a Magyar Nemzet megteremtését, milyen társadalmi funkciót szántak megalapítói az új sajtóterméknek, végül mivel magyarázható a mostoha körülmények között világrajött, a közvélemény többsége által bizalmatlansággal fogadott jövevény sikere és hatása? Politikai napilapról lévén szó, kérdéseinkre a választ elsősorban politikai sikon kell keresnünk. Első pillanatra úgy tűnhet, hogy a kezdeményezők lapinditási tervük megvalósítására nem is választhattak alkalmatlanabb pillanatot. Németellenes, ellenzéki újságot indítani Magyarországon 1938 nyarán? A tapintható, közvetlen realitás nyomasztó volt. Fél esztendő sem telt még el Ausztria megszállása óta, a terjeszkedő, hatalmas német birodalom egyik napról a másikra közvetlen szomszédunk lett, s már egyértelmű előjelei mutatkoztak az újabb agressziónak, Csehszlovákia feldarabolásának. A félelmetes Drang nach Osten fenyegető lehetőségből egyik napról a másikra a közép- és kelet-európai térség alapvető realitásává nőtt. Az új geopolitikai helyzetben az országon belül drámai gyorsasággal aktivizálódtak mindazok a németbarát, szélsőjobboldali politikai erők, amelyek külpolitikailag az egyoldalú, feltétel nélküli német orientációt, belpolitikailag pedig az olasz és német tipusú fasiszta önkényuralmi rendszerre való átállást szorgalmazták. Az amúgy is gyenge, szervezetlen, demoralizált legális baloldal (szociáldemokraták, polgári radikálisok, liberálisok, baloldali népi irók) defenzívába szorult. Az új helyzet új fejlemények kiindulópontjává lett. Egyrészt - mint ilyenkor történni szokott - ugrásszerűen gyarapodott a jobboldal tábora konjunktúralovagokkal, átállókkal, ingadozókkal, akiket a belső erőviszonyok látványos eltolódása késztetett "korszerű" állásfoglalásra. Másrészt - s ez a leglényegesebb mozzanat - repedés következett be az ellenforradalmi rendszer húsz év alatt kialakult uralkodó osztályának politikai struktúráján belül. Néhány tekintélyes konzervatív, két évtizedes ellenforradalmi múlttal rendelkező, tapasztalt politikus - közöttük Horthy Miklós kormányzó és közvetlen környezete, Bethlen István, Teleki Pál, Kállay Miklós, Kozma Miklós, Szekfü Gyula, arisztokraták, földesurak, nagytőkések - fölismerte a veszély komolyságát. A német imperializmus az ország önáUóságát és függetlenségét fenyegette, a szociális demagógiával párosuló jobboldali radikalizmus pedig megkérdőjelezte hatalmi helyzetüket. Más európai országokhoz hasonlóan - például Ausztria, Lengyelország, Franciaország - nálunk is létrejött az a konzervatív elit, amely jobboldali politikai programmal, nacionalista és antidemokratikus alapról próbált szembeszállni a hitleri Németországgal és a fasizmussal. A történelem paradoxonja, hogy a sorsdöntő órákban a hagyományos magyar konzervativizmusnak ezek a legtekintélyesebb vezető egyéniségei elszigetelődtek. Két évtizeden keresztül oly hatékonyan végezték el az uralkodó réteg, elsősorban az úgynevezett középosztály "keresztény és nemzeti" indoktrinációját, oly egyértelműen kötötték az ország boldogulásának, a területi revíziónak az ügyét a német revansista politika sikeréhez, hogy akkor, amikor már felismerték az új európai nemzetközi konstelláció lényegét, a német hóditó törekvésekben rejlő nemzeti veszedelmet, befolyásuk saját táborukra mind kisebbre zsugorodott össze. Át kellett volna hangolniok a nem kis részben általuk félrevezetett magyar közvéleményt vagy legalábbis annak jelentékeny részét, hogy pragmatikus, egyensúlyozó külpolitikájukhoz és a szélsőjobboldali "őrségváltást" feltartóztató belpolitikájukhoz tömegbázist teremtsenek. E bonyolult, nehéz, hosszadalmasnak Ígérkező politikai manővernek volt egyik eszköze a Magyar Nemzet, amely - s ez is jellemző - nem mint kormánypárti újság, hanem a kormány lojális ellenzékének lapjaként indult.
