Endrődi Sándor: Petőfi könyvtár 29-30. Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842-1849 (1910)

1844.

32 Petőfi-Könyvtár kocsisra. A jámbor csodálkozni látszott e kérdésen. „Hát azért uram, az angyalát! mert jobb ut nincs". Az angyalát•' e czifra szó igen ismeretesen hangzott fülembe. „Az angyalát! az angyalát!" — mormogám magamban; hol hallottam e szót? igy töprenkedtem, s figyelmem az ut bajaitól elfordult. Ugyvan: némely tehetségdús fiatal költőink verseiben fordul elő e czifra szó. — Kár, hogy néhányoknak ezen valóban szép jövendő elébe siető költőink közül nincs egy barátjok, ki megmondaná nekik, mikép e káromlás sesol sem szép s költeményekben botrányos; hogy ez nem humor, vagy ha az, csak annyiban az, amennyiben a bor is humor. Kár, hogy a critica hallgat, s egy-két egészséges gondolat által megvesztegetve, nem igyekszik kiirtani mindent, mi a költészet égi hangján nem szól s mi a rögre emlékezteti az embert. De én nem bírálatot kívánok irni. Ha ezt tenném, sokat nem szabadna elhallgatnom, főleg azon bal irányt nem, mellyet ifjabb költőink kedvencz előszeretettel követni jónak látnak s melly szerint a népiességet akként kívánják kifejezni, hogy káromkodnak és virágokkal élnek, mellyek a bogrács mellett csak elcsúszhatnak, de költői műben botrányosak. De legyünk igazságosak. A költő-e oka ennek vagy nem inkább azok, kik egy-két jó gondolatban a genie fellángolására gondolnak ismerni, s a helyett, hogy az ifjú költőt botlásira figyelmeztetnék s barátilag intenék őt a kinövésekre (hisz az ifjú fa legdúsabb a nedvben) rásütik a lángész bélyegét, s a kegyencz minden sorát megéljenzik, s jaj annak, ki ellene szól. A költő illyenkor, mint a kertész, ki olly virágot növeszt, melly leginkább kelendő, nyugodtan halad a kimutatott téren, költeményei mind a pártfogók tetszésére iratvák, s bár ezek ajkain a jóváhagyó mosoly egyre fenlebeg, de a poézis szárnycsattogva lebbent el s a papiroson rimbe foglalt vagy lábra mért próza áll. Nem kívánom szorosan sem egyik sem másikhoz alkalmazni e sorokat; vannak fiatal költőink, kiknek versein lehetlen a költészet aranyporát észre nem venni; de bár gondolataik — nem