Endrődi Sándor: Petőfi könyvtár 29-30. Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842-1849 (1910)

1847.

Petőfi Napjai: 1846 299 tethetik. Mi tehát az egész Petőfi-vitát mellőzzük, s némelly félreismert lyricust akarunk a kritikai látcső alá helyezni — meglátandók, vájjon minden költészetünk csakugyan egy személyben összpontosult-e, vájjon nincs-e ezen első (?!?) mellett talán egy második költő, ki a lyrikai mezőn kitűnőt nyújtott." E bevezetéssel ismerteti a már említett „Emléklapok"-at. A tömeg legjobban az olly költőket érti meg, mond, kik a köznapi szenvedélyek ajtaján kopogtatnak; kik köznapi flosculusokkal izgalmat idéznek föl. Hiador nem ilyen, ő „az ő bensőből fakadó költészetével azon költőkhöz tartozik, kik nem csak olvastatni, hanem értetni is akarnak." Nem felületes az érzelmek fölszinén, „egészen érzés ö maga". Ö hát irodalmunkban „legvalódibb képviselője a tiszta lyricának". Nála minden frissen fakad a szívből s a pillanat ihlete ment minden aljas érzelgéstől vagy bárgyú pityergéstől. Az emléklapokban is kedélye gyöngéd nőies és mégis férfiaían erős, ezek okozzák a legnagyobb ellentéteket nála sat. Dalainak a legköltőibb teszi tárgyát, — a fájdalom. „De nem azon csinált fájdalom, melly lapályos mostanságunk rongyos költönczeinek mintegy szolgaruhája", hanem a való fájdalom. Aztán összehasonlítja Byront és Hiadort, és arra az eredményre jut, hogy „Hiador egyetlenül, habár egyedül is, áll irodalmunkban". „Nem osztja Vörösmarty hideg plasticáját, sima alakszabatos alanyiságával, melly a kifejezést a beltüzhöz illeszti; még kevesb közös van ő és Petőfi közt. Hiador szép iránti szent érzelmet hord keblében, melly még legvadabb, legvakmerőbb képzeletcsapongásait és fájdalomkínjait is megdicsőíti, megnemesíti, nekik aestheticai ihletet kölcsönöz. — Máskép van ez Petőfinél, ki szereti a gondolat nyerseségét kifejezési erő gyanánt árulni, ki bír talentommal: érzelmeit kellő hatálylval visszaadni, de kinek érzelmei mindig mélyen állanak a költői szépség alatt. Ezért H.-t vádolhatni ugyan költői túlterheltséggel, de soha nem aljassággal. S mennyiszer tehetni ezt Petőfi-