Endrődi Sándor: Petőfi könyvtár 29-30. Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842-1849 (1910)

1845.

74 Petőfi-Könyvtár örömünkre válik azt anélkül tehetni, hogy a megrovás' azon szigorú hangját használnunk kellene, mellyre költő' első izbeni föllépte tollúnkat kényszerité. Igaz ugyan, mikép ezúttal a tárgy is ollyan, melly már magában kizárja azon elemeket, mik a critica' roszalásának költőnél anyagul szolgálhatnának. A czipruslombokban költő az első, kölcsönös tudatra alig jutott szerelem' keservét zengi tört szive' húrjain, az elvesztett kedves fölött. És szívesen valljuk meg, mikép az eszményi tisztaságú szerelem' fájdalmát, az emésztő szívkint, a végzeten megnyugvó kebel, egyszerű, visszafojtani nem birt panaszát hűbben, salaktalanabbul alig zenghetné lant. E szívpanasz egyszerű, keresetlen hangokon szólal meg: miként a tiszta érzelem nem keres tarka szóburkolatot; és e panasz mégis olly mélly, olly meleg, olly megkapó: mikép szinte együttérzi olvasó, milly jól esett költő' szivének, általa fájdalmának utat törhetni. Egyszerű, önkényt ajkadra jövő gondolatok vannak itt elmondva egyszerűen — de költőileg, s átalában az egészen a földinek, a salakosnak semmi nyoma. A szerelem, melly ott keserg, sokkal eszményibb, mennyeibb, költőibb volt még, semhogy rá földi prózaiság ragadhatott volna. És a millyen volt a kebel' szerelme: ollyan annak vesztesége fölötti fájdalma. Röviden mi a czipruslombokat, mint valódi költői ihletés' szerencsés szüleményét, mint igen becses kis füzetkét őszintén ajánljuk nővilágunknak. Olvasása bizonynyal megragadandja sziveiket, s részvét' sugarát villámoltatand át keblükön, ha az a vesztett szívkincs' fájdalmát tán még nem ismerné is; mennyivel inkább pedig, ha a panaszkodó lant' bús accordjai a fájdalom' rokonhangzatával ütköznek össze. Pedig van-e nőkebel, melly ne ismerné töviseit is a szívérzelem' üdvadó melegében nyíló rózsának — a szerelemnek! s viszont van-e nőkebel, mellynek édes élvezetül ne szolgálna ollykor, a szívmagány' óráinak néma csendében, ha a szívpanasznak kesergése lopódzik be kebleig, mint viszhangra váró zene ön méla ábrándjainak édesbús kődfátyolhépeihez!