Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

IV. Petőfi a természet realistája

98 Petőfi-Könyvtár telen homokbuczka, a pár gyalogbodza is kedvetlenül termi benne fekete gyümölcseit. A homokbuczka terméketlensége, az elnyomorodott bodzafa és fekete gyümölcsei mind a pusztulás, a gyász jelei. A távoli harangszó is csak meghalni jár, a madár, ha ide téved, izibe odább száll, még a nap is — a költő setét szemüvegén keresztül nézve bágyadtabb sugarakat küld ide, mintha szánakozva nézne az elárvult csárdára. Már Vörösmarty is használja emiitett költeményében e vonást: Még a gólya is, a magyar családi élet boldogságának e jelképező madara, sem tud itt megmaradni, „útra készül ő is, szegény, nem ülhet a ház tetején". De mennyivel közönségesebb e motivum Petőfiénél

1 A csárdától messzebb eső környék is mintha még elátkozottságába bele volna vonva: a vagy száz lépésnyire álló kőszentnek — a vallásosság e szimbólumának — valami könnyelmű lélek nem restelt egy kopott tarisznyát nyakába akasztani, mintegy mondván: menjen Isten hírével, itt nincs mit keresnie. S valóban értjük e frivol tréfát e helyen, melynek igazán nincs mit köszönnie Istennek. Vagy tán csak azért áll itt, hogy annál bántóbb ellentétet keltsen a mirdent megoltalmazó gondviselés eszméje s a sanyarú menthetetlen pusztulás képe között?! E derült és mégis keserű akkorddal végződik a költemény, mely hatásában méltán sorakozik a németalföldi festők (Vérhas, Verstraete) sivárságukban is megkapó tájképei mellé, sőt humorával felül is múlja őket.