Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

IV. Petőfi a természet realistája

Petőfi és a természet 97 metlenül üljön. Átellenben az ágy, de oly összekuszálva, hogy mindenkinek elmegy a kedve belefeküdni. A pufók kemencze is lustán a vállára bocsátja fejét, tisztes homloka pedig meg van repedezve, mintha redők volnának rajta — s szinte érezzük a füstöt, mely azokon kitódul. Mily sajátságosan merész és mégis szükségképen a helyzetből fakadó személyesitések! Ha ilyen a ház belseje, milyen lehet még annak ura, ki mind e rendetlenséget eltűri ? Mogorva vén ember itt a csaplár, szavát sem hallani. Szájat csak azért tart, hogy legyen mivel ásítania. Méltó hozzá felesége. Az idő megviselte rutul, haja kuszált, képe pedig madárijesztő. S mi az oka ennek a belső és külső elhanyagolásnak? E ház virulásának mi az elölője? Az, hogy a vármegye kipusztította a betyárokat s velük a puszta szabadságát. Itt nem kel ki a költő e szabadság elnyomói ellen, mert érzi, hogy ez esetben joguk és kötelességük volt. Csak költői szempontból sajnálja a betyárromantika kiveszését. Mintha a ház tulajdonosai is azért nem törődnének semmivel, mert e megváltozott körülmények között nem tartják érdemesnek. S mintha a ház maga is szomorkodnék e miatt: fala egészen sárga. A pózna végén függő abroncsot a szél akasztott emberként lengeti. Mily önként folyó e hasonlat a vármegye s a betyárok fölemlitése után! A ház egyetlen jószága: a kutya, a tőle megkövetelhető éberséggel ellentétben, egész nap szundikál. Mire is vigyázna! ? S amilyen a ház, olyan a vidéke: körülötte végPetőfi-Könyvtár. XXI. 7