Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

III. Petőfi természetszeretete

Petőfi és a természet 59 A természet szeretetéhez mindig a benső nyugtalanság, az önmagával s a világgal való meghasonlás viszi a kultur-embert. De az ily módon létrejött vonzalmat a külső jelenségek ellentéte, cseréje bensőbbé teszi. Mert a megszokás, az egyhangúság a legcsodálatosabb dolgoknak is letörli hímporát. Hiszen ismeretes és könnyen magyarázható az a paradoxon, hogy a déli vidék lakosai éppenséggel nem törődnek az „ő örökké mosolygó egükkel". Ez volt egyik oka annak, hogy a rómaiak s görögök költészetében oly kevéssé olvad össze az ember a természettel, hogy keleten a legbujább természeti tünemények közt, ezek csak a költészet czifrasága gyanánt szerepelnek, nem úgy, mint északon, a tavaszt, zöld helyet s kék eget csak meg-megszakitva mutató vidéken. A tájfestészet is azért fejlődött északi mestereknél, kik a hosszú téli napokra mintegy valami virulást akartak megmenteni a rövid tavaszból. Amott egymás mellett, egyszerre fogadják a benyomásokat s ezért könnyen elmosódni is hagyják, itt egymásután jönnek létre s azért jobban becsülik meg s idejök van arra, hogy a lélekben határozott vonásokat teremtsenek. A mi éghajlatunk s természetünk kiválóan alkalmas ezen rokonszenv ébrentartására, mert az ellentétes változatosság magukon az évszakokon belül is igen gazdag. A tél gyakran esős őszi napokkal, a tavaszi szellő havas fergetegekkel, az ősz tikkasztó nyári napokkal váltakozik s maga a föld