Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

II. A természet a magyar költészetben

Petőfi és a természet 53 kozásait. Ilyenkor panaszt tulajdonit a vén fa árnyékában régen szenvedő rózsafának, melynek sorsán a környékező fák is szánakoznak, kéri a zordon erdőket, durva bérczeket, „kik talán több érzéssel birnak, mint embertársai", hogy harsogják jajjait. Nem jut-e eszünkbe a Csokonaihoz sok más tekintetben is hasonló szerencsétlen német poéta, Günther, ki szintén boldogtalan szerelmében meghasonolva, úgy érzi egy elvesztett kedvesét sirató dalában, hogy a fákon kigyöngyöző könnyek is az iránta való részvétet tanúsítják? Együtt búsong az elárvult galambokkal s az üldözött vadakkal, míg elvégre valamely lombnak sírja kegyesebb lesz hozzá, mint lánykája szive. Csokonainak kertjét is, míg kedvesét bírta, a remény narcziszokkal ülteté végig s ezer virággal szórta rá a tavaszt, most hogy Lilla megszűnt számára, friss rózsái elhervadtanak, tavasza téli búra vált. Az északi vidék lakójának vágya „azon szerencsés mezőkre, melyeknek zöld határjára halhatatlan tavasz néz", ő benne is kifejezésre jut, mint kortársainál. Nem ugyanaz az ok-e : az emberektől való elfordulás vezeti őt is az egyedül megmaradt menedékhez : a természethez ! ? A természet szerepeltetésében nagyot haladt Vörösmarty. Költészetéből az antik mitosz alakjai száműzve vannak, úgyszintén a német érzelgősség s tanító-elmélkedés. Ő már ismerte s tanulmányozta az angol naturalismust, kivált Byront. Ismerte Heine „Nordseebilder"-jeit s Lenau „Schilflieder"-jeit, olvasta az angol tóiskola költőit s eltanulta azt a fel-