Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

II. A természet a magyar költészetben

54 Petőfi-Könyvtár fogásukat, mely szerint a külső természet összes tárgyai s jelenségei csak az emberi élet szimbólumai gyanánt szerepelnek. Belehatolt a népköltészetbe, mint Goethe, s ha lírájában az érzést nem is forrasztja össze oly gyakran a természettel, mint külföldi kortársai, s ha nagyobb mértékben nem hódol is a kultuszának: amikor s ahol költői varázsvesszejével megérinti, ez teljes kincseit tárja ki előtte. Amit Kisfaludy Sándor egészségesen megindított, ő hatalmasabb erővel folytatta. E birodalom termékeinek s lényeinek bensőbb, változatosabb és nemzetibb irányban való értékesítése, a felfedezett ország erejének megszilárdítása s költészetünk világában uralkodóvá tétele egy nála is magasabb szárnyalású, törzsgyökeresebb szellemre, Petőfi Sándorra maradt feladatul. Vörösmarty számtalan uj s találó hasonlatát, melyeken át e légkör szellői be-becsapkodtak, itt nem kisérhetjük figyelemmel. Fontosabb ránk nézve epikája, mely ez irányban igen érdekesen mutatja a régibb s ujabb feltüntetés küzdelmét. „A hajnali szépség, a délszaki tündér most jött uj fényben elő. Mint a sós tengeri tajték válla s emelt nyaka s lábának teli szára fehérlett . . . tiszta szivárvány kelt karcsú derekának övére . . . így kele." Eddig a tünemény külső alakjának feltüntetésében teljesen homéroszi plaszticzitásra törekszik. De nem a kép folytatásában: „— rá az egész természet képe mosolygott . . . Ö kinyitotta piros kebelét s vágyódva