Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

II. A természet a magyar költészetben

42 Petőfi-Könyvtár a természet részvevő keblére, hanem csupán éltető, derítő kincseire vágyódik. Idillei még kevésbbé jőnek tekintetbe szempontunkból. A franczia hamis érzelgősség bélyegét viselik. A bennök előforduló parasztok sablonszerű parasztnevekkel felruházott, érdekesség okáért néha-néha nagyot sóhajtó bókolok Szintén a franczia álpátosz befolyása alatt áll Bessenyei. így okoskodik: „Talán jobb volna, ha e nagy természetbe minden dolog folyna csak egyforma rendbe, ha az Oceanus magát felejthetné s habjait partokhoz soha sem verhetné, ha tüzes fellegink széljel elvesznének s menykövek a földbe alásülyednének." Már nagy megindulás kellett részéről ahhoz, hogy a poétát összehasonlítsa a fülemilével, „mely magát erőltetve vért ereszt és meghal, mást gyönyörködtetve". Báró Orczy Lőrincczel uj felfogás kezdődik a természetköltészetben is. O már megunta a „városnak lármás zűrzavarját, nagy uraknak tágas, fényes palotáját, ezeknek epesztő gondos mulatságát, csácsogó dámáknak henye társaságát." A sokaság közt nem lel gyönyörűséget, de igenis tetszik neki „csergő patakoknak suttogó folyása, álmatlan rigónak fütyölő szólása, a fülemilének zengő csácsogása". Sajnálja a nagyokat, „kiknek az árnyékos völgyek nem nevetnek, kik magános réten le nem telepednek s ilyen mulatságot semmire sem becsülnek". Észrevesszük, hogy a túlmivelődés gyűlölete viszi vissza őt is a természethez. Ezért már elevenebben s behatóbban adja annak tüneményeit s nem ragasz-