Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

II. A természet a magyar költészetben

Petőfi és a természet 43 kodik már a közhelyekké vált jelenségek felemlitéséhez s az általános jelzőkhöz. Ezért magasztalja először a magyar költészetben a csárdát, szembeállítván vele a palotákat, ezért fordul szeretettel s tisztelettel a szegény paraszt néphez, mely arcza verítékében szerzi kenyerét, míg a főurak dőzsölnek és kényuraskodnak rajtuk. A felvilágosodás eszméi öt az egyszerű emberekhez s a természethez vezetik. Életviszonyai szerencsétlen voltánál s lelkének meghasonlottságánál fogva Ányos Pál hivatva lett volna, hogy a külföldön hatalmasan megszólalt természetszeretetet erősen fogadja magába s eredeti nyilatkozatokkal fejezze ki. De nagyon is csüng mintáin, a német siránkozókon, s valamint előzői folyton csak az u. n. szép természetet, a közérzésű kellemeket festik, úgy ő egyhangú unalmassággal a mulandóság szimbólumaiba, a földi siralomvölgy sötét képeibe merül. rA lenyugvó napból vegyen példát az ember, hogyha elaluszik életünk világa, többet fel nem deriil, mert a sír elzárja". Elkeseredésében azonban önkényt érzést tulajdonit a külső jelenségeknek: „a szomorú csillagzat ébren van a boldogtalanokkal. Fülemilék s gerliczék nyögése felel jajjaira". Máskor meg örömmel kiált fel: „Oh, boldog szabadság erdők közepébe, ahol kiki bátran sirhat keservébe!" Mennyivel szeretetreméltóbban s változatosabban nyilatkozik e mélabús természetszeretet Höltynél, Ányosnak szintén szerencsétlen, de nagyobb képzeletű 5 tisztultabb érzésű kortársánál!