Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

II. A természet a magyar költészetben

Petőfi és a természet 41 mindig szokott húrokat penget, némileg saját egyénisége zöngéjét is megszólaltatja a jelzőkben és hasonlatokban: „Hullottak a fáknak fagyott levelei, a szép virágoknak voltak csak helyei, a termő ágaknak ugy puszta nyelei, mosolygó zöldsége hervadt a mezőknek, leveles árnyéka mult a zöld erdőknek, elaludt világa a nyájas iidőknek." Beszél már legalább „örvös" galambról, „süvöltő" rigóról, „nap sugáritól sebesült" felhőről. Amadénál már meglátszik, hogy a Brockes, Haller, Uz, Kleist-féle élénkebb idillikus természetfelfogás hatása alatt áll. Hasonlatba állitja a természet jelenségeit a maga állapotaival, de nem mintha maga figyelte volna meg azokat felébredt mélyebb rokonszenve miatt, hanem mert költői divattá lett. így midőn kedveséhez fordul: „a tengernek szélvész után habjai apadnak, az egeknek felhők után csillagi ragyognak, én szivem is már habozott, fénycsillagom homályozott, juttasd immár partjához, égő fáklyájához!" Faludi is azért szereti a tavaszt, mert „királyi mulatság erdőkben sétálni, árnyékos utczáin fel s alá járkálni, fülemile éneklésén, gyenge szellő legyezésén örömet nevelni, nyulakat kiverni" stb. Hogy nincs mélyebben meghatva e szépségektől, kitetszik abból, hogy ezekkel egyenrangú élvezeteknek tartja: „ebédre megtérni, jó lakáshoz férni, friss borokat inni, kártyákat forgatni". Egészen a Horatius és a Minnegesang epikureus természetfelfogása. Nyugodt, vidám életbölcselet, mely nem