Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

I. A természetfelfogás változásai

Petőfi és a természet 35 akár kél, akár száll a nap, akár kék ruhába, akár fellegekbe öltözik, inert mindenkor csak azt érzi, hogy állandó boldogság neki nem adatott. Csak a költemény végén emelkedik fel: bár elragadná őt is a fergeteg, mint a körülte heverő levéltetemeket. Frissebb, elevenebb s igazabb a chansonier Béranger. Nagyobb tért éppen a genre-ra hajló tehetségénél fogva nem enged a természetnek, de ahol előfordul, plasztikus képekben domborodik ki, melyek mindig elárulják, hogy gyönyörrel időz jelenségeinél. „Ó nyári éj", kiált fel „A lidércztüzek"-ben, „ó kék égbolt, ó rétek zöldje s te csendes völgy! Mit tőlem elrabolt az élet, ti dúsan kárpótoltok érte!" Szinben, motívumban leggazdagabb, de dagályos, túlzott, bár gyakran nagyon finom ecsetü Victor Hugó, ki „Orientales"-jeiben a keleti költészet kápráztató, buja fényét egyesíti a franczia szellem bőbeszédű ürességével, de másrészről, kivált a „Voix de crepuscule"-jeiben a leggyengédebb, leheletszerű természeti hangulatokban remekel. Ilyen módon jött létre a modein természetfelfogás mint tökéletes ellenlábasa a réginek, bármily egyes árnyalatokban jelenik is meg. Az antropomorfisztikus természetfeltüntetés helyt adott az antropopatikusnak. Az opportunitás elve, mely szerint a tüneményeknek csak annyiban van értékük, amennyiben az ember felderítésére szolgálnak, megszűnik. A természet többé nem puszta környék, mely az ember testi állapotára hat. Belemerülnek a termé3*