Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

I. A természetfelfogás változásai

32 Petőfi-Könyvtár azonban Shelley az egész természetet átöleli, mig neki a sziklák, felhők, rétek úgy mint a csillagok, melyeket a közönséges szem érzéketlen s tehetetlen dolgoknak tart, élő, lelkes lények, melyek üdülést adnak az emberi érintkezés után s abstractióra hajló lelke a világegyetem, a kosmos szépségeiben addig Byron kivált a természet romboló, borzalmas tüneményeiben kéjeleg, a zúgó tengerárban, az égre meredő havasokban, az üvöltő szélvészben, amelyek leginkább felelnek meg az ő zaklatott, elkeseredett lelkének. Rousseaunak költői szószólója ő, midőn azt mondja: A nagy hegyek az én érzéseim; vagy midőn világnézetét e paradoxonban hirdeti: Nem az a magány, ha az ember a sziklákon ül, hullámok fölött mereng, járatlan erdőkben barangol, zuhatagokba s hegyszakadékokba letekint; ez a természettel való társalgás csupán, de az, ha a zsivajgó tömeg közt jár, senkitől meg nem értve, senkitől sem szeretve. Összeforrását a természettel leghívebben e mondása fejezi ki: Hegyek, égbolt, hullámok egy rész az én lényemből s én is azoknak egy része vagyok. Hasonlóképen Shelley: A láthatatlan ázalagok, melyek az ather legkönnyebb porszemében laknak, éreznek, élnek s gondolkodnak mint az ember, hajlamuk s ellenségeskedésük nálok is törvényt, szokást teremt. Máskora növényeket, állatokat testvéreinek nevezi s a hajnal mosolygását a legszebb szűzénél bájosabbnak tartja, a tenger rivalgó örömét diadalmasabbnak bármely győzőénél. De már észreveszszük a két költő közti