Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

I. A természetfelfogás változásai

20 Petőfi-Könyvtár vadszivü ifjak, mint valaha. Az élet árja elzúgott fölöttük, tudatlan üdvöket elvesztették s e tudatlanságot tudatosan semmi áron sem lehetett visszaszerezniük. Itt találjuk kutforrását annak a bánatos hangnak, melyen a természetről szólnak. Innen van, hogy a borús természethez vonzódnak leginkább, mely legjobban felel meg elégedetlen, önmagával s a világgal harczban álló leiküknek. Hogy éppen Angliában fejezték ki a természet ez újonnan kelt szeretetét először s legerősebben, természetes dolog. Itt a mesterkélt polgáriasultság s a nagyvilági bókok mellett is a vadászat és testgyakorlat iránti hajlam, másrészt a politikai érdekek falura viszik az embereket,*) vagy pedig ott tartja őket pap, gazda létükre foglalkozásuk, ahol aztán érintkezve a komor, csak ritkán kiderülő természettel, illetve kivált a vizek, a tenger szabadító legétől, önmagukba szállnak, felébred bennük az ösztön: a kezdetleges állapot, az egyszerűség, a cziczoma nélküli szépség — szóval a természet szeretete. Első kifejezője volt Thomson „Évszakaidban (1729). Mesterien adja különösen a tél rajzait, földjének nedves éghajlatát. „Az ég köpenye el van tépve, a felhők keresztül-kasul repkednek s a nap fénylő darabokban ragyog a rétre . . . Aztán óriási homály nyeli el az erdőt. A ködös világban mogorván foly tova a folyam. A pára elmossa a *) Taine: Angol irodalomtörténet.