Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VII. Hasonlatok

Petőfi és a természet 177 sodik esetben, pl. midőn a világot oly feketének mondja, amilyen a kibérelt lelkiismeret, vagy midőn kedvesét élete legszebb álmának nevezi s a virágot a föld jóságának. Vagy máshol, mikor a sűrű hópelyheket egy őrült gondolatához hasonlítja. De milyenek az őrült gondolatai ? Itt semmi képet sem kapunk s a hasonlat ahelyett, hogy világitana, még jobban elhomályosít. Legfeljebb tréfás előadásban járja meg szellemességnek, ha pl. oly üresnek állítja fiókját, amilyen sok tudósnak a feje. Megtörténik, hogy a képzelet a maga duzzadó erejében nem talál mértéket s bizarr, szeszélyes módon elkalandoz oly képekhez, melyek vagy kicsinyítve, vagy nagyítva, de semmikép sincsenek arányban a kifejezendőhöz. így midőn Petőfi a napról irja, hogy az nagy szappanbuborék, melyet valami óriás fiu kifú reggel keleten s szétpattan este nyugaton, vagy midőn elképzeli, ha jönne oly nagy fergeteg, mely meghasítaná az eget és e hasitékon át a földgolyót behajtaná stb. Itt mindenhol követhetjük a költőt, de nem tudjuk miért, nem értjük, mit akar vele. Ez a szertelenség, képtelenség, mely néha még Shakespearenél is észlelhető, de kivált Grabbenál s a többi mértéket nem tudó, megbízhatatlan ízlésű vad zseninél mindmáig buján tenyész. A gazdag képzelő tehetség működése közben megesik egy más hiba is. Egy gondolat, vagy érzés megvilágítására mintegy nem talál elég képet s egyiket a másikra halmozza, de ekkor a művészi Petőfi-Könyvtár. XXI. 12