Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VII. Hasonlatok

178 Petőfi-Könyvtár öntudatosság megleli azt a határt, melyen túllépve egyik a másikat lerántja. Kivált a keleti költészetnek jellemző vonása ez a hasonlattorlasztás, melynél nem szabad annak kiéreznie, hogy a képzelet saját játékában gyönyörködik, hanem annak, hogy lehetőleg tisztán lássa a képet maga előtt. így midőn Petőfi nem akar meghalni, mint a szobában elfogyó gyertyaszál, vagy a féregrágta virág, hanem mint a fa, melyen villám fut keresztül, vagy melyet szélvész csavar ki tövestül, vagy mint a szirt, melyet völgybe dönt az eget-földet rázó mennydörgés. Itt meg van a fokozat, a következőkép növeli uj vonásával a megelőző erejét s az érzés erejével nő a szemlélhetőség. De olvassuk el a „Sírba tették" kezdetű költeményt. Meghalt kedvese utáni bánatát holdvilághoz hasonlítja, mely sírjára leragyog, uj szerelmét pedig naphoz, mely azt elhalványítja. De most egyszerre a nap tengerré változik, melyben megszaporodik a szörnyeknek rémes tábora. (Hogy nem szerencsés órában született e költemény, mutatják a szörnyek, kik máshol sehol sem fordulnak elő nála, sem szellemek, — legfeljebb tündérek!) S ugyan e költemény végén a tengerpartra lép s ott remények zöld erdejében jár! Más helyen azt mondja, hogy csillagok közt repül s mindenik egy csalogány, vagy másutt bámulva nézi kedvese szemeinek csillagát, amelynek minden sugara a szerelemnek egy patakja. Ez már nem fantasztika, hanem bombaszt. Ugyanilyenek vannak a „Felhők"