Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

I. A természetfelfogás változásai

16 Petőfi-Könyvtár egyéniségek ezek, kiknek elég egészséges érzésük maradt, hogy a szellemi fejlődés túlhajtásai ellen a természet összhangjában megnyugvást találjanak. A többieknél a természet meleg átszellemitése helyett többnyire fagyos allegorizálást találunk, mely, ha az akkori politeisztikus természetfelfogáshoz képest többé-kevésbé önálló is és a költészet primitív, naiv korában mély hittel párosul, a mi Ízlésünktől már nagyon messze esik. A középkor költőinél sem leljük a természet iránti vonzalmat mai bensőségében. A troubadurok és minnesangerek akárhányszor a természet köréből veszik színeiket és hasonlataikat, de ezek többnyire csak élettelen dísz gyanánt övezik forrongó indulataik rajzát. A zöld erdő, a széles hárs, a hideg kút, a vad tenger, a hűvös reggel ennyiben áll az ő leírásuk. Hasonlataik sem sokkal gazdagabbak: a pajzs ragyog, mint a nap a tengerhabokon, vagy: egy nemes szívnek annyi az erénye, mint a hány bimbó fesel májusban. Csak ritkán mutat a természet részvétet az ember iránt: A „Chanson de Roland"-ban az egész természet búsul a hős halálán. Egyénibb személyesités van Orleansi Károly rondellájában: Az időjárás levetette szélből, jégből és esőből álló köpenyét, helyette pedig folyam, patak és pázsit uj libériát, napsugarakból és bimbókból szőttet, ezüstcseppekkel ékesitettet ölt magára. Rokonérzést ember és természet közt tüntet fel következő Krisztus keresztre feszitését sirató dal: A fák nem tudtak állni veszteg,