Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

168 Petőfi-Könyvtár művészeti eszközt, a nyelvet. Legjobban kitűnik, ha összehasonlítjuk a valódi tájfestést a költői tájfestéssel. A költészet a természeti benyomások érzékitésében, mint föntebbi példákban láttuk, sok tekintetben tovább mehet, mint a festészet. Dramatikus elevenségben s a jelenségek utóhatásának feltüntetésében. A költő leírhatja a tünemény keletkezését, legfinomabb árnyalataitól a legerősebb színekig. Adhat hangot a legkisebb pattanástól a dübörgő mennydörgésig. Feltüntetheti a földrengést egyes mozzanataiban, a vihart bekövetkezte idejében és utána. Felidézheti bennünk az illat érzetét, sőt szuggerálhat nekünk undorító szagokat. Tehát mindent előadhat a költő, ami a természetben mozog, él, pusztul, dől, rombol, zúg, előre tör, repül. A festő legjobb akarattal sem versenyezhet vele e tekintetben. A fejlődés jelzése tőle meg van tagadva. Hang, illat, a mozgás egymásutánja neki lehetetlen. Neki fő a vonalak, árnyék, szín, tehát a holt alak. Legfölebb az alak abban a helyzetben, mely életet feltételez. Vagyis ő csak láthatót adhat De ezt művészi felfogással: a táj kompozicziójában, az alakok jellemzetes kidomboritásában, egyenetlenségek elhagyásában. Az igazi tájfestő azonban nem éri be ezzel. Ö is bevonhatja képét hangulattal, a lég- s vonalperspektiva művészi alkalmazásával, a világításnak sajátságos műfogásaival, oly varázsszerekkel, melyek látó érzékünket egyenesen érintvén, nagyon könnyen