Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

Petőfi és a természet 169 erősebben indítanak meg, mint a csak képzeleti uton közlő költészet. Éppen ezért a költészetnek ott kell kitennie magáért, ahova lényénél fogva utalva van. A mozgó érzés és gondolatvilág s a mozgó külvilág feltüntetésében, míg a festő a nyugalmas kül- és belvilág rajzaiban remekelhet. Például hasonlítsunk össze egy tavaszi tájképet Petőfi fentebbi tavaszi „Tedd le bojtár a subádat" kezdetű dalával. A festő lerajzolhatja a falu végén folydogáló patakot s a benne tükröződő kék eget, le a kis kertet s a benne levő bimbóval teli fát és le a lányt, ki a virággal ékes mezőn át a bolt felé tart. A lány arczában, a csoportosításban, a színek megválasztásában, a levegő és nap fényében derűt sejtethet, de bármily sikerült is a képe, mily meszsze kell, hogy maradjon a költő mozgó, eleven képe alatt. Itt érezzük az ő kicsapongó jó kedvét, mely tréfás káromlásra birja. Megkap bennünket képzeletének szeszélyes játéka, mely a rügyező fát megtollasodott madárnak nézi. Itt minden örül. A patak keble dagad, az ég kéken néz le, a fülemile furulyázik a bokorban, a fa is el akar repülni, a mező is bőkezűen pántlikát osztogat. A festőnél a hangulat szellője csak megcsap s ez is csak úgy, ha a szín és fényhatások nagyon találóan vannak ellesve, míg a költőnél felemel, elringat, szárnyakat kölcsönöz nekünk. Egy szóval, a festő testet, illetőleg felületet fest és lelket sejtet s ezt is csak egy mozzanatában, míg a költő lelket fest egész ok és következmény-