Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

Petőfi és a természet 157 illik a tavasz friss képéhez. Az egészből élénken kicsendül a költő természet- s szabadságszeretete, mely a kritikusok megjegyzéseit nem akarja tűrni s őket szerencsétleneknek tartja, mert elvesztették fogékonyságukat a tiszta élvezet iránt. rA holdvilágos éjjel"-ben a holdsütötte tájt gyönyörűen tünteti fel. A vándorló költő elandalodva csügg a holdon s elömlő sugarain. A faluban néma csend. Csak a kántor háza kapujánál zokog szép hajadon leány. A költő megszólítja, vigasztalja, szerelmét felajánlja, — mind oly jelenet, mely az ábrándos éj hangulatából önkényt folyik, de most egyszerre csak azt látja, hogy a lány részeg apja bent a holdvilágitotta szobában feleségét döngeti. A hangulat egysége itt elvész, mintha a szelíden rezgő hurok egyszerre megszakadtak volna. Mintha a költő túlédesnek tartotta volna előbbi festését, hirtelen a durva képbe csap át. Hasonlóan a „Fenséges éj" czimü dalban. Egymásután rajzolja a tündökölve ballagó holdat, a kis esti csillagot, a gyep bársonyán csillogó harmatot s a bokor sátrában zengő csalogányt. Mindezek az éj fenséges nyugalmának megfelelők. Sőt még az utolsóelőtti kép is kellemesen kiegészíti őket: most megy az ifjú szeretője után. De az utolsó: most megy gyilkolni a zsivány, erőszakosan kisodor az eddigiek hangulategységéből és visszás érzetet kelt, mert elárulja, hogy az előbbi érzés sem volt igaz, külömben a költő nem tudna egyszerre a költészet harmonikus világából a rideg való országútjára áttérni.