Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

158 Petőfi-Könyvtár Petőfit egészséges érzéke megóvta külömben ezektől a botlásoktól s az érzelmekkel való fiivol játéktól. De egészséges képzelete meg is óvta a természetnek fantasztikus feltüntetésétől, melyet a nemet romantikusoknál tapasztaltunk. Történelmileg meg tudjuk érteni az ő irtózásukat mindentől, ami reális. Ök azért oly egyéniek s excentrikusak, mert az őket megelőző kor annyira általánosságokban mozgó józan és lapos volt. De azért nem lett volna szabad szem elől téveszteniük, hogy a költészetnek nem lehet feladata alaktalan zenei hangulatokat kelteni, amilyenekre Tieck és társai törekednek holdfény- és éjdalaikban. Petőfi is örömmel mereng az este s a holdvilágos éj jelenésén, de nála nem folynak össze a tárgyak körvonalai. Legfölebb az „Éj"-ben téved alaktalanságba, midőn hosszasan beszél arról a nagy titokról, mely az éj s a hold közt fennáll s melyet nem gyanit, csak az őrült, a haldokló s a költő, — de az olvasó éppenséggel nem. Fantasztikus természetfestés, mely teljesen elhagyja a valóság talaját s féktelen szeszélyben csapong tárgytól tárgyhoz, jelenségtől jelenséghez, csak nagyon ritkán fordul elő nála. Ilyenek: a földet a nap elkergeté, hogy kétségbeesve vágtatott a mélybe le s a csillagok fölé s midőn nem tudta elérni, vad haragjában egy nagy üstököst ragadt meg s reá dobván: őt találta szivén. Vagy midőn megszólitja a jókedvet: fényes szivárványod vond keresztül a nagy égiven, jöszte, kezdd el szép szellemzenédet. Ilyen, midőn a vad téli éjben eső siirű