Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

142 Petőfi-Könyvtár Sőt halmozva az analógiákat: Az erdőnek madara van és a kertnek virága van, És az égnek csillaga van s a legénynek kedvese van. Viritsz virág! dalolsz madár ! És te ragyogsz csillagsugár ! S a lány virít, danol, ragyog; erdő, kert, ég, legény boldog. A boldog ember hangulata mindent rózsás fényben lát. S folytatólag a boldog ember önzése, melylyel önmagát tartja s tolja fel legboldogabbnak: Hejh elhervadt a virágszál, csillag elhull, madár elszáll, De a leány az megmarad, a legény a legboldogabb Vagy már részletesebben kivitt hasonlatban: Még nyilnak a völgyben a kerti virágok, még zöldéi a nyárfa az ablak előtt, De látod amottaii a téli világot, már hó takará el a bérezi tetőt: Még ifjú szivemben a lángsugarú nyár s még benne virit az egész kikelet, De ime sötét hajam őszbe vegyül már, a tél dere már megüté fejemet. A költő is mint igazi impresszionista látja a természetet. Rögtön kiszedi a lelkiállapotának megfelelő tüneményeket s hatásuk alatt alakítja át érzéseit, vagy pedig érzéseinek hatása alatt szinezi a külvilágot. Üresen, jelentéktelenül semmi sem áll szeme előtt. Általa azt a benyomást nyerjük, mintha az egész természet szolgálatában állana s ő volna a központ, mely körül forog az egész külvilág. Máskor látja a mezőn folyó patakvizet s ugyanakkor a vele együtt levő szeretője arczán a búbánat