Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

Petőfi és a természet 143 könyét veszi észre. A hasonlóságból indul ki, de amint tovább akarja folytatni hasonlatát, belátja, hogy a többiben a két kép nem egyez meg. Oly naivitással van megcsinálva, hogy egész tisztán követhetjük a fantázia munkáját: A hab mentében piros rózsa fejlik, kedvese arczán pedig elhervadt a rózsa. Ezért kéri is, hogy ne sirjon. Az ellentéttel fejezi ki gyengéd szeretetét kedvese iránt. „Hegyen ülök" cz. költeményében a tévedező lassú patakban az ő fáradt életének képét látja, látja lehullani a fa levelét, s ő is szeretne meghalni. A halál gondolata felébreszti benne a kérdést, mi lesz belőle holta után ? Ismét a természetből vesz analógiát. Vadfa akarna lenni az erdőben, hol nem bántaná senki sem. A bántás gondolata daczos haragra kelti s ezért.inkább tűzvész szeretne lenni, hogy elégesse az egész világot. Vagy másutt: a letarlott, megsárgult vidéken őszi köd ül s eszébe jut a költőnek a mult idő, mely ugyanolyanképen ül a szive felett. A nap feljön, hogy eloszlatván a ködöt megmutassa, mily hervadás van a világon. Kéri kedvesét, ne tegyen ő is úgy vele, ne ragyogott legyen fel neki, hogy tisztán lássa, milyen szerencsétlen. Itt a féltő szerelem nyilatkozik a természet képei által. Vagy pedig kimegy a költő a természetbe a vihar után. A viharban az ő életének szenvedéseit látja, a táj nyugodtságában az ő mostani nyugodtságát. Az itt-amott lebegő felhők úgy maradtak meg a viharból, mint lelkében az elmúlt keservek emléke.