Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

Petőfi és a természet 141 Szintén egyszerre történő két cselekvést, valamint tájképi helyzetet ad elénk. Máshol is gyönyörű egymásmellettben s drámai rövidséggel egy egész szerelmi történetet beszél el. Az alaphangot a természet adja meg a válás fájdalmától a viszontlátás öröméig. Hull a levél a virágról, elválok én a babámtól, Sárgul a hold az ég alján, mind a kettőnk olyan halvány. Harmat hull a száraz ágra, könyek hullanak orczánkra. Lesz még virág a rózsafán, egymást mi is meglátjuk tán ? Levélhullás, sárguló hold, száraz ágra hulló harmat — az ősz szinei, melyek éppen megfelelnek a búcsú gyászának, de természetes folytatásban átmegy a költő a rózsafától, mely tavaszszal bizton uj virágot hajt, az uj találkozás reményéhez. Semmi szentimentalizmus, egy felesleges szó sincs a versben. Előttünk áll a tájkép, de megelevenítve a búcsúzó pártól. Mindkettőnek arcza halavány, de a férfién a remény sugara dereng. Mily hálás feladat egy tájfestőnek, aki azonban kénytelen volna beérni a vidék pontos feltüntetésével, mig magát a párnak bucsuzását csak sejtethetné (kézmozdulatból, arczkifejezésből). Hasonlók: A letarolt megsárgult vidéken szomorúan ül az őszi köd, Mult időmnek szomorú emléke, őszi ködként ül szivem fölött. Vagy: Reszket a bokor, mert madár szállott rá, Reszket a lelkem, mert eszembe jutottál.