Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

134 Petőfi-Könyvtár forrasztva, akár elmélkedéssel egybefíizve, akár erősen lüktető szenvedély vagy pátosz kíséretében jelenik meg, dallá, elegiává, zsanérrá, tankölteménynyé vagy ódává alakul. De mindenkép elveszti a régi leirás szándékosságának vonását, mely az előbb tárgyalt költeményekben bár modern művészi alakban megtestesítve, még mindig kisért. Ott a czél inkább a festés s eszköze az érzés. Itt megfordítva. Lássuk ezeket részletesen. „A Dunán' cz. költeményében például a költő látja a folyamot, amint a hajó kettérepeszti keblét s mély sebet vág rajta, oly mélyet, amit a szenvedély sem vág a szivén s mégis ha elmegy fergeteg s hajó, a hullámok újra összeforrnak, mig az emberszív ha egyszer bánatában megreped, nincs balzsam, mely sebét hegesztené. Két érző lény van egymással szembeállítva, az egyik szerencsésebb, mint a másik, de mind a kettő egy és ugyanavval a fogékonysággal van ellátva, mind a kettő ugyanazon anyának, a természetnek, de külömböző szenvedési képességgel felruházott gyermeke. Senki sem gondolna itt arra, hogy a költő egy külső jelenetet akar leírni, mégis az a mozzanat, midőn a hajó felvágja a hullámot s tajtékzó sodrot hagy maga után, élesen vésődik szemünkbe s egyszersmind érzésünk is foglalkoztatva van, mert átérezziik a költő bánatát, mely nem tud begyógyulni s megsajdit bennünk is talán egy be nem forradt sebet. A viz és az emberi sziv közti hasonlóságból Heine is egyik legszebb dalát meríti: Hívogatván,